A bejárnő adventje
Szabolcs biztonságtechnikai szakemberként dolgozott, ötvenes éveiben járt, és egyedül élt. A lakásában a rend inkább műszaki természetű volt: a számítógépek, tervek, kamerarendszerek és szerszámok mindig a helyükön voltak, a kávéscsészék és a könyvek azonban már kevésbé. Szerdánként Vanessza jött takarítani, aki Borsodból költözött Budapestre néhány évvel korábban. Negyvenes, karcsú, sötét, hullámos hajú roma asszony volt, eleven barna szemmel, gyors mozdulatokkal és olyan nevetéssel, amely még a legszürkébb decemberi reggelt is képes volt felvidítani. Egyetlen felnőtt fia Németországban élt, autókkal kereskedett, vagy ahogyan Vanessza szokta mondani, „autónepperkedett, de legalább becsülettel”. Az asszony egyedülálló volt, és bár nem sokat beszélt a magánéletéről, Szabolcs tudta, hogy szereti a maga szabadságát.
Azon a reggelen Szabolcs éppen a fürdőszobából lépett ki, fehér pamuttrikóban és sötét boxeralsóban, amikor kulcs fordult a zárban.
– Jó reggelt, Szabolcs! Megjöttem!
– Jó reggelt, Vanessza! Mindjárt felöltözöm, csak elhúzódott a zuhanyozás. Kávé már van!
Az asszony belépett, letette a táskáját, és vidáman végigmérte a férfit.
– Nahát, Szabolcs! Ma aztán sportosan kezdjük a napot!
– Csak nem akartam elkésni a saját fürdőszobámból.
– Jaj, dehogyis! Én meg azt hittem, itt mindenki olyan komoly, mint a bankigazgatók. Erre tessék, te úgy festesz, mintha egy olasz sportautó reklámjából léptél volna elő!
– Miért éppen olasz?
– Mert a fiam Németországban autókkal kereskedik, aranyom. Láttam én már elég Ferrarit fényképen! Tudod, azt az ágaskodó paripát!
Szabolcs felnevetett, Vanessza pedig elégedetten folytatta:
– Na, öltözz csak fel szépen, én addig előveszem a porszívót.
Mire Szabolcs visszatért, immár puha, szürke köntösben, és sportos szabadidőruhában, Vanessza átöltözött. Kopott, halványrózsaszín pólót és fekete leggingset viselt, haját lazán összefogta, és már a konyhában rendezgette a tisztítószereket. Szabolcs kávét töltött neki, amit az asszony a pultnak támaszkodva, két kézzel fogva kortyolgatott.
– Tudod, Szabolcs, itt minden olyan szép, csak egy kicsit olyan, mint egy bemutatólakás.
– Pedig lakom benne.
– Azt látom. Főleg a mosatlan csészékből. De hiányzik belőle egy kis élet. Egy színes párna, néhány virág, valami karácsonyi apróság. Nem kell sok, csak annyi, hogy az ember érezze, itt valaki várja az ünnepet.
– Én várom.
– Persze, aranyom. Csak nagyon titokban!
Azzal munkához látott. Kifényesítette a fürdőszobát, letörölte a konyhapultot, rendbe rakta a nappalit, közben régi magyar slágereket dúdolt. Szabolcs a kanapén olvasott, de időnként felnézett, mert Vanessza minden mozdulatában volt valami könnyed, eleven természetesség. Az asszony néha csípőre tett kézzel vizsgálta a szoba valamelyik sarkát, máskor egy-egy könyvet emelt le a polcról, hogy letörölje mögötte a port, aztán érdeklődve belelapozott.
– Te ezeket mind elolvastad?
– Majdnem mindet.
– Akkor már csak azt nem értem, hogy a porszívó használati utasítását miért nem!
Szabolcs nevetve becsukta a könyvet.
Nem sokkal dél előtt Vanessza kitárta a teraszajtót. A Duna felől hideg, nyirkos szél csapott be, meglengette a függönyt, végigfutott a parkettán, és megborzongatta Szabolcs köntöse alól kikandikáló lábszárát. A vízen lassan haladt egy uszály, a part mentén sirályok köröztek, a szemközti oldalon pedig a ködön át halványan derengett a budai hegyek vonulata.
– Vanessza, meg akarsz fagyasztani?
– Jaj, Szabolcs, egy kis friss levegő még senkinek sem ártott! Különben is, túl meleg van itt!
– Pedig csak a fűtés megy.
– Persze, aranyom. Biztosan attól van!
Az asszony huncutul rámosolygott, majd becsukta az ajtót. A hideg levegő után különösen kellemesnek tűnt a lakás melege, a frissen főzött kávé illata és a konyhapulton álló fahéjas sütemény, amelyet Vanessza hozott magával. Ebédre Szabolcs szendvicseket készített, Vanessza pedig elővette a dobozát, amelyben paprikás csirke és nokedli lapult. A férfi olyan érdeklődéssel nézte, hogy az asszony végül elé tolta.
– Kóstold meg!
– Biztosan?
– Persze. De csak egy keveset, mert én dolgoztam meg érte!
Szabolcs megkóstolta, majd elismerően bólintott.
– Ez fantasztikus.
– Ugye? Látod, nemcsak a porszívóhoz értek!
– Ebben sohasem kételkedtem.
– Hát akkor jó. Mert nekem sokféle tehetségem van!
Délutánra a köd lassan felszakadozott. A Duna fölött halvány aranyfény jelent meg, a budai hegyek oldalában pedig egymás után gyulladtak ki a házak ablakai. Vanessza közben a lakás néhány apró részletét is megváltoztatta. Az adventi koszorút az ablakpárkányról a nappali alacsony asztalára tette, a fényfüzért a könyvespolc szélére rendezte, a kanapéra pedig odakészített egy puha takarót. Nem hozott semmi újat, csak másként helyezte el azt, ami már ott volt. A lakás ettől egyszeriben meghittebbé vált.
– Na, most már kezd olyan lenni, mint egy otthon – jelentette ki elégedetten.
– Eddig mi volt?
– Egy nagyon szép lakás. De az nem ugyanaz, aranyom!
Szabolcs a kanapén ült, és figyelte, ahogyan Vanessza az utolsó simításokat végzi. Az asszony egyszer csak hátrafordult.
– Miért nézel így?
– Hogyan?
– Mintha valami érdekeset látnál.
– Érdekes is, amit látok.
– Egy asszonyt, aki port töröl?
– Egy asszonyt, aki egyetlen délután alatt egészen más hangulatot teremtett itt.
Vanessza egy pillanatra elhallgatott, aztán lassan elmosolyodott.
– Na, látod. Ezt már szeretem hallani.
Amikor végzett, összehajtogatta a törlőkendőket, elpakolta a tisztítószereket, és elégedetten körülnézett. Szabolcs két poharat vett elő.
– Egy pohár bort?
– Már nem dolgozom – pillantott az órájára az asszony.
– Éppen ezért kérdeztem.
– Akkor egy keveset elfogadok.
A nappaliban leültek egymás mellé. Odakint lassan besötétedett, a Duna fekete szalagként húzódott a két part között, a budai hegyek oldalában pedig apró fények ragyogtak, mintha valaki aranyport szórt volna a decemberi estébe. Vanessza kibontotta a haját, sötét hullámai a vállára omlottak, ő pedig jólesően hátradőlt.
– Tudod, Szabolcs, te nagyon furcsa ember vagy.
– Miért?
– Mert egész nap itt vagyok, beszélgetünk, nevetünk, néha még össze is veszünk azon, hogy hová állj a porszívó elől, aztán amikor elmegyek, megint egyedül maradsz ebben a hatalmas lakásban.
– Szeretem a csöndet.
– Tudom. De azért a csöndből is megárt a sok.
Szabolcs nem felelt azonnal. A Duna fölött lebegő fényeket figyelte, majd az asszony felé fordult.
– Ma nem volt csönd.
– Nem bizony! Ma én voltam itt!
Nevettek. Vanessza aztán közelebb húzódott, és megérintette a férfi kezét.
– Ugye nem haragszol a reggeli tréfálkozásért?
– Dehogy haragszom.
– Mert én csak vicceltem. Bár azért elég emlékezetes reggel volt!
– Vanessza!
Az asszony felnevetett, de ezúttal a nevetése halkabb volt, szelídebb. Nem húzta vissza a kezét. Szabolcs lassan összefonta az ujjaikat.
– Örülök, hogy itt vagy – mondta.
Vanessza ránézett. Arcáról egy pillanatra eltűnt a pajkos kifejezés, és valami egészen más jelent meg rajta: melegség, kíváncsiság, talán egy kevés bizonytalanság is.
– Én is örülök, Szabolcs.
A férfi közelebb hajolt, de még megállt egy pillanatra, mintha választ várna egy ki nem mondott kérdésre. Vanessza mosolyogva felé fordult, és ő csókolta meg először. A csókban nem volt semmi sietség. Inkább valami régóta készülődő, játékos kíváncsiság oldódott fel benne, amelyet addig mindketten a tréfák és a hétköznapi beszélgetések mögé rejtettek. Vanessza kezét Szabolcs vállára tette, majd amikor elváltak, egy pillanatig csak nézték egymást.
– Na, tessék! Most aztán igazán nem tudom, mi lesz a takarítási renddel.
– Miért?
– Mert ha ez így folytatódik, jövő szerdán már a portörlésig sem jutok el!
Szabolcs elnevette magát, Vanessza pedig újra megcsókolta.
Odakint a Duna fölött megindult a hó. Először csak néhány bizonytalan pehely ereszkedett a vízre, aztán egyre több, míg végül a túlpart fényei mögött fehér fátyol kezdett lebegni. Szabolcs meggyújtotta az adventi koszorú két gyertyáját, Vanessza pedig összegömbölyödött a kanapén, lábát maga alá húzva. Beszélgettek gyerekkori karácsonyokról, borsodi telekről, a németországi autókereskedő fiúról, a munkáról, a városról, amely mindkettőjüknek másképpen lett az otthona. Vanessza néha hangosan nevetett, néha elcsendesedett, Szabolcs pedig egyre inkább azt érezte, hogy ez a szerda egészen másként végződik, mint ahogyan reggel elképzelte.
Később az asszony felállt, hogy a konyhába vigye az üres poharakat, de Szabolcs elvette őket a kezéből.
– Hagyd, majd én.
– Nahát! Ezt is megértem! Szabolcs mosogatni akar!
– Nem mosogatni akarok.
– Hanem?
– Azt szeretném, hogy maradj még.
Vanessza arca ellágyult.
– Maradnék – felelte halkan.
Szabolcs letette a poharakat, visszalépett hozzá, és átölelte. Az asszony a mellkasára hajtotta a fejét, aztán felnézett rá.
– Csak aztán ne mondd, hogy én zavartalak meg a nyugalmadban!
– Azt hiszem, ma már nem sokat ér a nyugalmam.
– Hát, aranyom, néha nem is baj az!
Az este lassan összefolyt a Duna fényeivel, a hóeséssel, a halk zenével és azzal a különös meghittséggel, amelyet az ember nem tud előre megtervezni. A nappaliban a gyertyák csonkig égtek, a borospoharak ott maradtak a konyhapulton, a lakás pedig végre nemcsak rendezettnek, hanem elevennek is tűnt.
Másnap reggel a Duna-part egészen más arcát mutatta. A hó vékony fehér rétegben borította a rakpartot, az épülő lakóparkok daruit és a part menti fákat. A folyó fölött halvány, rózsaszínes fény derengett, a sirályok pedig újult erővel kezdték meg reggeli vitáikat. Szabolcs arra ébredt, hogy valaki a vállát simogatja. Vanessza feküdt mellette, haja szétterült a párnán, arca kipihentnek és különösen fiatalosnak tűnt a reggeli fényben.
– Jó reggelt, Szabolcs!
– Jó reggelt, Vanessza.
– Hát te még mindig alszol?
– Most ébredtem fel.
– Azt látom. Csak gondoltam, megkérdezem.
Szabolcs nevetve a hátára fordult. Vanessza egy darabig figyelte, aztán huncut fény jelent meg a szemében.
– Mondd csak, Szabolcs, a Ferrari télen is üzemel?
– Már megint kezded?
– Csak érdeklődöm! Tudod, hidegek a reggelek. Nem szeretném, ha lemerülne az akkumulátor!
Szabolcs a párnájába temette az arcát.
– Vanessza, te javíthatatlan vagy!
– Én? Én csak egy szorgalmas bejárónő vagyok, aki tegnap becsülettel kitakarított egy egész lakást!
– Ez kétségtelen.
– És még túlóráztam is!
Mindketten nevetni kezdtek. Aztán Vanessza felült, megigazította a haját, és az ablak felé fordult. A Duna fölött lassan világosodott, a hóval borított rakparton egy magányos férfi sétáltatta a kutyáját, a víz pedig szinte mozdulatlanul feküdt a hideg reggelben.
– Milyen szép – mondta halkan.
– Szeretem ezt a látványt.
– Én is. Csak eddig mindig takarítás közben néztem.
– Most nem kell sietned.
Vanessza felé fordult.
– Tényleg?
– Tényleg.
Az asszony mosolyogva közelebb húzódott, átkarolta a nyakát, majd játékosan az ölébe telepedett.
– Akkor indulhatunk!
– Hová ilyen korán, Vanessza?
– Jaj, Szabolcs, hát te semmit sem tanultál tegnap?
Nevetve megcsókolta, Szabolcs pedig magához ölelte. A Duna felől újra felhangzott a sirályok vijjogása, mintha az egész újpesti reggelnek sürgős mondanivalója támadt volna.
Később együtt kávéztak a nappaliban. Vanessza Szabolcs köntösébe burkolózva ült a kanapén, a férfi pedig két csészével tért vissza a konyhából. A frissen főtt kávé illata betöltötte a lakást, a budai hegyek fölött lassan felszakadozott a felhőzet, és egy pillanatra téli napsugár csillant meg a Duna vizén. Vanessza elégedetten nézett körül.
– Na, látod, Szabolcs! Most már tényleg olyan ez a lakás, mint egy otthon.
– Mi változott?
– Hát nem látod, aranyom?
Szabolcs elmosolyodott, és leült mellé. A nappali sarkában, az előző este óta érintetlenül, ott állt a porszívó. Vanessza egy pillanatra odanézett, aztán kortyolt a kávéjából.
– Azt azért el kellene pakolni.
– Ráér.
– Szerinted?
– Szerintem.
Vanessza közelebb bújt hozzá, és kivételesen nem vitatkozott.
Mert adventben nemcsak a karácsonyt várja az ember. Néha egy egészen váratlan szerda reggelét is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése