A kék
Nem tudom, mikor szerettem bele a kékbe. Talán még azelőtt, hogy megtanultam volna rendesen megkülönböztetni a színeket, amikor a világ még nem tárgyakból, fogalmakból és pontosan körülhatárolható dolgokból állt, hanem fényekből, illatokból, hangokból, tapintásokból és valami megmagyarázhatatlan, gyermeki bizonyosságból, hogy minden, ami körülvesz bennünket, örökké így marad. A kék mindenesetre hamarabb érkezett az életembe, mint ahogy nevet tudtam volna adni neki. Ott volt a szemem előtt, a bőrömön, a nyári délutánok melegében, a szélben, amely végigsimított az arcomon, és abban a hatalmas, szüntelenül változó víztükörben, amelyet Balatonnak neveznek.
Van az a kék, amelyet az ember nem is lát, inkább érez. A víz fölött lebegő, finom, áttetsző páráé, amelyben a túlsó part hegyei elmosódnak, a fák elveszítik éles körvonalaikat, a házak fehér falai pedig halvány levendulaszínű foltokká szelídülnek. A messzeség ilyenkor kékeslila, gyöngyházfényű, helyenként szinte rózsaszín, mintha a levegőbe valaki néhány csepp akvarellfestéket oldott volna. A víz mozdulatlan, de mégsem egészen, mert a felszínén apró, alig észrevehető fodrok futnak, s ezek a parányi hullámok hol türkizt, hol kobaltot, hol halvány azúrt, hol pedig olyan különös, ezüstösen derengő kéket villantanak fel, amelynek nincs neve semmilyen festékesdobozban.
És persze ott van az ég, amely nélkül a Balaton kékjéről aligha lehetne beszélni. Hiszen a kettő olykor olyan észrevétlenül olvad össze, hogy a tekintet hiába keresi a határt közöttük. A víz felszáll az égbe, az ég alámerül a vízbe, a messzeség pedig egyetlen végtelen, áttetsző, párás kékséggé oldódik. Máskor a horizont éles, szinte késsel metszett vonalként választja ketté a világot: odafent halvány azúr, porcelánkék, fehéres türkiz ragyog, odalent mély ultramarin, sötét kobalt és súlyos, bársonyos indigó hullámzik. A kettő között a túlsó part hegyei olykor csak vékony, ibolyaszínű ecsetvonásként derengenek, máskor olyan tisztán rajzolódnak ki, hogy az ember szinte megszámolhatná a hegyoldalak fáit.
Néha a tó tükörkék. Ritka, szinte szemérmes ajándéka ez a Balatonnak, amelyhez nem kell semmi különös, csak szélcsend, egy hideg vagy hűvös nap, és az a fajta csönd, amelyben az ember még a saját lélegzetét is idegen zajnak érzi. A víz ilyenkor mozdulatlanul simul a part köveihez, olyan tisztán, hogy a tekintet akadálytalanul ereszkedik alá, át a halvány türkizen, a finom, zöldeskék derengésen, egészen a fenékig, ahol a homok apró hullámfodrai, a kavicsok szürkésfehér foltjai és a vízinövények sötétzöld szálai rajzolódnak ki. Fent az ég végtelen kékje tükröződik, odalent a tó mélyének hűvös, áttetsző kékje pihen, és a kettő között szinte eltűnik a határ. Néha egy apró hal suhan át a vízen, egyetlen ezüstös villanás, aztán ismét minden mozdulatlan. A parti kövek hideget lehelnek, a levegő tiszta, a távoli hegyek halvány ibolyaszínű körvonalai alig különülnek el az égtől. Nincs fürdőző, nincs csónakmotor, nem csattan labda a vízen, nem hallatszik zene a büfék felől. Csak te vagy ott, a tó és a körülölelő csönd. Olyan csönd, amely nem üres, hanem tele van mindazzal, amit máskor elnyom a világ zaja. És a kék ilyenkor nem harsog, nem fenyeget, nem akar elbűvölni. Egyszerűen csak van, mélyen, tisztán, áttetszőn, mintha a Balaton egyetlen pillanatra megengedné, hogy ne csupán a felszínét, hanem valamit a belsejéből is megláss.
Máskor a tó nyers, szinte kegyetlen. Az őszi viharok idején a kék mélyére valami fekete, fenyegető szín költözik. A víz ólmos, tintakék, palaszürke, a hullámok hátán zöldesfekete fény csúszik végig, a tarajokon pedig piszkosfehér hab szakad szét. Ilyenkor a Balaton olyan, mint a Kékszakállú herceg vára. Titkokkal teli, komor, zárt világ, amelynek súlyos ajtajai mögött valami ősi, kimondhatatlan szomorúság rejtőzik. A felhők alacsonyan rohannak, a szél hideg, édesvízi permetet sodor a part felé, a nád meghajlik, a kikötőkben a kötelek megfeszülnek, és a csónakok tompa, ütemes koppanásokkal verődnek egymáshoz. A levegőben nedves fa, felázott föld, hideg víz és rothadó levelek illata keveredik. A kék ilyenkor nem vigasztal. Nem simogat. Inkább figyelmeztet valamire, amit az ember régen tudott, csak a nyár könnyelműségében elfelejtett.
A tavaszi ég különösen szeret játszani a Balatonnal. A márciusi és áprilisi égbolton szél kergette bárányfelhők száguldanak, fehér pamacsaik hol szétszakadoznak, hol egymásba kapaszkodnak, miközben árnyékaik hatalmas, szabálytalan foltokban robognak végig a vízen. A tó ilyenkor olyan, mint egy szüntelenül változó, eleven festmény, amelyen a színeknek egyetlen pillanatnyi nyugalmuk sincs. A világoskékből hirtelen sötétzöld lesz, a türkiz palaszürkébe fordul, a gyöngyházfényű azúr mély, tintás indigóvá sötétedik, hogy aztán a továbbsiető felhők mögül előbukkanó napfény egyszerre milliónyi szikrázó, ezüstös fénydarabra törjön a hullámok hátán. Olykor három-négy különböző kék terül el egymás mellett, máskor a zöld, a szürke, az ibolya és a fehér finom árnyalatai úsznak egymásba, mintha valami láthatatlan festő hatalmas, nedves ecsettel dolgozna a felszínen. A felhők széle rózsaszínes, ezüstös, olykor halványlila fényt kap, a vízen hosszú, sötét árnyékok nyújtózkodnak, majd egyetlen széllökésre szétfoszlanak. A Balaton hol harsogó, hol mélázó, hol fiatalosan lendületes, hol elcsendesedő, szinte álmodozó. Egyik pillanatban nevetni látszik, a másikban mintha valami régi, elfeledett történeten töprengene. A szél végigfut rajta, a színek vele szaladnak, kergetőznek, egymásba olvadnak, felragyognak és elenyésznek, olyan gyorsan, hogy az ember szinte sajnálja a pislogásra elvesztegetett pillanatokat.
Szerettem a régi teleket is, amikor a Balaton még rendszeresen befagyott, és a januári acélkék jég fölött a hó fehérje olyan változatos mintázatokat rajzolt, mintha valami különös, északi festő dolgozott volna rajta. A szél néhol lesöpörte a havat, és előbukkant a jég sötét, üveges, mélykék felszíne, másutt tejfehér, opálos foltok terültek el, közöttük hajszálvékony, szürkéskék repedések futottak. Egy-egy rianás messziről érkező, földöntúli dörrenése után a jég alatt újabb színek jelentek meg. Füstkék, hamvaskék, ezüstös, zöldbe hajló, áttetsző, szinte fekete árnyalatok, amelyek a fehérrel keveredve száz és száz változatban ragyogtak. A tó ilyenkor hallgatagnak látszott, pedig odalent, a jégpáncél alatt élt, mozdult, feszült, lélegzett valami. A hang néha olyan volt, mintha messze, a víz mélyén valaki hatalmas üvegharangot kondított volna meg.
Aztán lassan eltűnt a jég. Előbb a part mentén nyíltak meg a víz sötét, hideg foltjai, később egyre nagyobb kék felületek szakították meg a fehérséget, míg végül a Balaton megszabadult téli páncéljától. A víz ilyenkor különösen nyugodt, tartózkodó, méltóságteljes kékben feküdt a partok között. Még ott derengett benne a tél emléke, de a levegő már a közelgő tavasz illatát hordozta. A part menti kövek között lassan megindult az élet, a nádas száraz szálai között megjelentek az első zöld hajtások, és a víz felszínén egyre gyakrabban csillant meg a napfény. A tó hol szelíden, hol kissé bizalmatlanul fogadta a melegedő világot, mintha még nem döntötte volna el, érdemes-e végleg búcsút vennie a téltől.
Aztán vannak délutánok, amikor ugyanaz a tó olyan ártatlanul és derűsen ragyog, mintha soha életében nem háborgott volna. Egy decemberi kora délután például, amikor a levegő már metszően hideg, de a nap még meglepően tisztán süt, a Balaton egyszer csak hatalmas, hibátlan tükörré változik. Az ég kékje beleolvad a víz kékjébe, a horizont szinte eltűnik, a távoli hegyek szürkésibolya körvonalai lebegni kezdenek, és az embernek az az érzése támad, hogy a világ elveszítette a súlyát. Ez már nem is egyszerű kék. Ez a boldogság kék madarának kékje, a megfoghatatlan, az elérhetetlen, a mégis egy pillanatra megtalált boldogság színe. Valami kristálytiszta, hideg, ünnepélyes derű, amelyben az ember nem kíván semmit, mert néhány másodpercre mindene megvan.
A nyári Balatont persze mindenki ismeri. Vagy legalábbis azt hiszi.
Van, aki egész életében csak a strandok sekély, felkavart, iszapos vizét látja, azt a különös, barnásszürke, olykor ólomszínű kavargást, amelyet a fürdőzők lába, a homok, az iszap és a hullámzás teremt. A víz ilyenkor elveszíti áttetszőségét, a napsütés megtörik a zavaros felszínen, a part közelében apró buborékok és felkavart homokszemek lebegnek. A levegőben naptej, lángos, forró homok, vizes törülközők és a strandbüfék olajban sült ételeinek illata keveredik. A gyerekek sikoltoznak, gumimatracok csikorognak, valahol rádió szól, a napernyők alatt félig elaludt emberek forgolódnak. A tó pedig türelmesen viseli ezt az egész nyári emberi nyüzsgést, miközben néhány száz méterrel beljebb már egészen más színben ragyog.
Ott kint a víz mélyebb, tisztább, nyugodtabb kékje uralkodik. A türkiz és az ultramarin között finom átmenetek húzódnak, a hullámok oldalán zöldes fények csillannak, a távolban pedig a kék egyre sötétebbé, egyre teltebbé válik. A túlpart hegyei olykor olyan halványan derengenek, mintha nem is földből és kőből lennének, hanem a levegő kékjéből sűrűsödtek volna össze.
És egyszer csak, szinte a semmiből, lecsap a nyári vihar. Fél órával korábban még szelíden, lustán ringatózott a Balaton, a víz felszínén apró, ezüstös fények táncoltak, a messzeség halványkék párájában szinte feloldódott a túlsó part, most pedig a horizont fölött sötét, lilásfekete felhők tornyosulnak, és a szél első, hűvös lökése végigborzolja a vizet. A kék egyszerre megvadul, elveszíti korábbi szelídségét, és harsogó, háborgó türkizzé változik. A hullámok mélyéről smaragdzöld, malachitszínű, opálos fények törnek elő, a tarajokon vakító, habos fehér csattan szét, majd a türkiz zöldje pillanatok alatt palaszürkébe, ólmos szürkéskékbe, tintaszínű mélységekbe fordul. A szél felkapja a habot, fehér foszlányokra tépi, a hullámok egymás hátára torlódnak, a víz ezerféle színben forrong, mintha egy óriási festőpalettán valaki türelmetlen, vad mozdulatokkal keverné össze a kéket, a zöldet, a fehéret és a szürkét.
A levegőben hirtelen megjelenik az eső illata, a parti fák lombja kifordul, a nádas ezüstös fonákja megvillan, a távoli hegyeket elnyeli a zápor szürkésfehér függönye. A mennydörgés mélyen végiggörög a víz fölött, a villámok egy-egy pillanatra hideg, kísérteties kékre világítják a hullámokat. Aztán megérkezik az eső, milliónyi apró tűszúrással veri a felszínt, és a tó szinte felforr a zápor alatt. A türkiz, a smaragd, az acélkék és a tajtékfehér egymásba omlik, szétválik, újra összekeveredik, és mire az ember igazán felfogná ezt a féktelen színorgiát, a vihar már tovább is vonul. A felhők között váratlanul felszakad egy keskeny rés, a napfény aranysárga kévéje végigsiklik a még háborgó vízen, és a szürke hullámok között egyszerre felragyog egy olyan tiszta, eleven türkizkék, amilyet fél órával korábban elképzelni sem lehetett.
De a legkülönösebb talán az, amikor a fekete zivatarfelhők mögül váratlanul elősejlik a nap. A tó fölött még ott tornyosul a vihar súlyos, antracitszürke, lilásfekete felhőfala, a messzeségben esőfüggönyök ereszkednek a vízre, a partok sötétbe borulnak, és egyszer csak valahol a felhők szakadásában áttör egy aranyló fénynyaláb. A világ egyetlen pillanat alatt valószerűtlenné változik. A fekete ég alatt a Balaton szinte világítani kezd. A hullámok türkizzöldje smaragddá mélyül, a sekélyebb víz opálos, tejeskék fényben ragyog, a távolabbi részeken ezüstös, kékeslila és aranyzöld foltok villannak fel. A sötét felhők komor háttere előtt a napfény olyan különös ragyogással vonja be a tavat, mintha a víznek saját, belülről áradó fénye volna. A túlpart hegyei mélykék sziluettekké válnak, fölöttük a felhők pereme izzó ezüsttel szegélyeződik, és az esőfüggönyön néha egy halvány szivárvány színei is átszűrődnek. Van ebben valami meseszerű, szinte földöntúli szépség, amelyet sem festő, sem fényképész nem tud egészen visszaadni. A fekete, a kék, a zöld, az arany és az ezüst néhány percre olyan váratlan harmóniába rendeződik, amelynek láttán az ember önkéntelenül elhallgat.
Aztán a nap visszabújik a felhők mögé, a ragyogás elenyészik, és a Balaton újra egyszerűen csak kék lesz. Már amennyire a Balaton egyáltalán tud egyszerűen kék lenni.
Máskor a forró nyári nap végén az egész világ arannyá változik. Előbb csak egy keskeny, reszkető fénycsík jelenik meg a vízen, aztán szélesedni kezd, megnyúlik, szétterül, míg végül a lebukó nap aranyhídja szinte az egész tavat kettészeli. A hullámok hátán olvadt réz, mézszínű borostyán, vörösarany, halvány okker és izzó narancs csillog. A kék nem tűnik el, csak visszahúzódik az arany mögé, a hullámok árnyékába, a távoli partok alá, a lassan liluló égbolt peremére. A levegő még őrzi a nappal melegét, a kövek langyosak, a nádas felől békák hangja hallatszik, és a víz fölött egy-egy apró rovar rajzol láthatatlan köröket.
Később, amikor a nap már régen lebukott, és az ég mélykék bársonya fölött megjelennek az első csillagok, a tó ismét átváltozik. A hold fénye ezüsthidat von a vízre, apró, reszkető ezüstszilánkok millióit, amelyek között ott rejtőzik a kék miriádnyi árnyalata. Hideg ezüstkék, gyöngyházkék, ibolyás, füstös, szinte fekete és áttetszően világos foltok váltakoznak. A hullámok mozdulására az egész híd megremeg, szétesik, majd újra összeáll, mintha valaki láthatatlan kézzel újra és újra kirakná a fény apró mozaikdarabkáit.
Sokszor ültem így a parton, és néztem a vizet. Gyerekként, kamaszként, szerelmesen, boldogan, szomorúan, később már olyan gondolatokkal is, amelyekről fiatalon még nem tudhattam. A Balaton közben ugyanúgy hullámzott, ugyanúgy változtatta a színeit, és ugyanazzal a közömbös, mégis meghitt természetességgel fogadott, mint régen. Néha egyetlen pillantás elég volt, hogy felismerjek egy gyerekkoromból ismerős árnyalatot. Máskor hosszú percekig néztem valami egészen új kéket, amelyről nem tudtam eldönteni, valóban most látom-e először, vagy csak régen elfelejtettem.
A kék aztán elkísért máshová is. Idegen városok fölé, hegyek közé, távoli tengerek partjára. Felismertem régi zománcos bögrék lepattogzott festékében, templomablakok üvegén átszűrődő fényben, egy nő szemének váratlan villanásában, megfakult fényképek szélén, hajnalban az ablakon beszűrődő hideg világosságban. Volt kék ingem, kék tollam, kék füzetem, és bizonyára akadtak kék álmaim is, bár az álmok színére az ember ritkán emlékszik pontosan.
De egyik sem volt egészen olyan, mint a Balaton kékje.
Mert abban valahogy minden benne volt. A gyerekkor gondtalan világossága, a fiatalság harsogó, szinte szemtelen türkize, a szerelem mély, meleg ultramarinja, a veszteségek hideg palakékje, a remény áttetsző azúrja, a csönd hamvas, szürkés derengése. Néha egyetlen délután alatt mindegyik megjelent előttem, egymásba olvadt, elhalványult, újra felragyogott, ahogy a felhők és a fények játszottak a vízen.
És én még mindig nem tudom pontosan megmondani, miért a kék a kedvenc színem.
Talán azért, mert sohasem ugyanaz. Talán azért, mert minden árnyalatában van valami ismerős, és minden újabb változatában valami felfedeznivaló. Vagy egyszerűen csak azért, mert ebben a tízmillióféle kékben nőttem fel, és bármerre vitt később az élet, valami belőle mindig velem maradt.
A minap megint megálltam a parton. A szél alig mozdult, a távolban egy vitorlás fehér háromszöge lebegett a víz és az ég között. A tó különös, szelíd, kékeszöld fényben ragyogott, amelyet hiába próbáltam volna pontosan megnevezni. Néztem egy darabig, aztán elmosolyodtam.
Ezt a kéket még nem ismertem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése