A rizling - tisztelgés az újbor előtt

 „A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét.”

Márai Sándor: A magyar borokról (1941)

Október végén a Szent György-hegy présházai előtt megfogyatkoznak az autók, a szőlők közötti keskeny utakról eltűnnek a kirándulók, és a hegyen ismét azok maradnak, akiknek nem csupán látvány, hanem föld, munka, örökség, néha teher, máskor vigasztalás. A reggelek párásak, a déli nap azonban még megmelegíti a bazaltköveket, és délutánonként olykor olyan fény borul a déli lejtőkre, amilyet csak a késő ősz tud. Nem erős már, inkább mély. Mintha a nap is tudná, hogy egyre kevesebb ideje maradt.

Innen, a hegy oldalából különös rendben mutatkozik meg a Balaton-felvidék. A Csobánc széles, lapos teteje mögött a távolságok néha összemosódnak, a Gulács szabályos kúpja szinte rajzolt formának tűnik, a Tóti-hegy pedig a maga meredek oldalával olyan, mintha a föld egy réges-régi mozdulata maradt volna félbe. A Badacsony tömbje méltóságteljesen uralja a tájat, s ha a levegő tiszta, a hegyek közötti nyílásban a Balatonból is megcsillan egy keskeny darab. Nem sok. Éppen annyi, hogy az ember megérezze a víz közelségét.

A Szent György-hegynek különben sincs szüksége arra, hogy mindenhonnan lássék a tó. Megvan a maga világa, a bazaltorgonák különös oszlopaival, az öreg présházakkal, a pincék hűvösével, a szőlősorok között húzódó földutakkal és azokkal az apró, sokszor névtelen parcellákkal, amelyekhez családok több nemzedékének története kapcsolódik.

A szőlő ilyenkor már túl van az esztendő legfontosabb eseményén. A szüret véget ért, a kádakat elmosták, a prést kitakarították, a puttonyok és szüretelőedények visszakerültek a helyükre. A kordonos ültetvényeken még itt-ott sárgállanak a levelek, a huzalok között megbarnult vesszők rajzolódnak az ég elé. Az öreg gyalogszőlők alacsony, bakművelésű tőkéi között már szabadon jár a szél. Az ilyen szőlőt nem lehet kényelmesen, géppel művelni. A tőkékhez le kell hajolni, külön-külön meg kell nézni mindegyiket, és a metszésnél sem elég megszokásból számolni a szemeket. A gazda tudja, melyik tőke erősödött meg, melyik fáradt el, melyik vessző érett be szépen, és hol kell majd tavasszal visszafogni a termést.

A szőlőművelésben sok minden megtanulható könyvekből, de a tőkék természetét csak az ismeri igazán, aki éveken át figyelte őket. A jó metszésben van valami, ami túlmutat a kertészeten. Nem egyszerűen elvenni kell, és nem is minél többet meghagyni. A következő esztendő lehetőségeit kell felismerni abban, ami az előzőből megmaradt.

Hertelendy Józsi bácsi apja még azok közé az emberek közé tartozott, akik vasárnap reggel tiszta inget vettek, elmentek az istentiszteletre, hétfőn pedig ugyanazzal a természetességgel fogták meg a kapát, amellyel előző nap az énekeskönyvet. Nem láttak ebben semmi különöset. A hit nem a munka helyett volt, és a munka sem a hit bizonyítására szolgált. Mindkettő hozzátartozott az élet rendjéhez.

Az öreg sokszor mondta, hogy a Jóisten nem fogja helyettünk megmetszeni a szőlőt. De azt is tudta, hogy hiába a legjobb metszés, a leggondosabb növényvédelem és a legszebb termésígéret, ha egyetlen májusi hajnalon ráereszkedik a fagy a hegyre. A szőlőben az embernek minden munkát idejében és becsülettel el kellett végeznie, de a növekedést nem ő adta. Azt az Úristen adta. Ezt nem kellett különösebben magyarázni azoknak, akik egész életüket a föld mellett töltötték. Látták a rügyfakadást, a virágzást, az érlelődő fürtöket, és azt is, hogyan válhat semmivé egyetlen éjszaka alatt hónapok munkája.

Józsi bácsi gyerekként nem sokat gondolkodott ezeken a dolgokon. Az apja hitt, dolgozott, és amikor ősszel megteltek a hordók, hálát adott. Nem beszélt sokat Istenről, de nem is telt el nap anélkül, hogy számolt volna vele. A hit számára nem külön alkalom volt az életben, hanem annak természetes része, mint a reggeli világosság vagy a föld, amelybe tavasszal újra bele kellett kapaszkodni a kapával.

A pincékben eközben az újbor éli a maga különös, átmeneti életét. Az erjedés nagy munkája már befejeződött. A must cukrából alkohol lett, a korábbi édesség helyét átvették a savak, az illatok lassan rendeződni kezdenek. Van olyan tétel, amelyik még finomseprőn pihen, más már túl van az első fejtésen. Némelyik bor kissé opálos, másik már meglepően tiszta. A gazdák ilyenkor gyakrabban járnak le a pincébe, mint azt a tényleges munka indokolná. Mintát vesznek, szagolnak, kóstolnak, megforgatják a poharat a fényben. Figyelik, hogyan változik a bor napról napra.

Az olaszrizling különösen érdekes ilyenkor. Fiatalon még kissé szögletes lehet, savai elevenek, illatában friss alma, olykor körte, fehér virágok emléke. A szentgyörgyhegyi, bazaltos talajon termett boroknak lehet valami sajátos, feszes, sósnak érzett karakterük, amelyet a borászok szívesen neveznek ásványosságnak, bár pontosan tudják, hogy a kőzet íze nem egyszerűen oldódik bele a szőlőszembe. A termőhely ennél sokkal összetettebb módon van jelen a borban. A talaj vízháztartásában, a fekvésben, a tőkék növekedésében, az érés ütemében, a savak és az aromák alakulásában.

A borban végül ott van egy egész esztendő.

Nem képletesen. Valóban.

A februári hideg, a márciusi metszés, az áprilisi bizonytalanság, a májusi virágzás, a nyári hőség, az augusztusi esők és a szeptemberi napfény. Minden évjárat ugyanannak a hosszú történetnek egy újabb, megismételhetetlen változata.

Talán ezért is különös, hogy az ember a bort palackba zárja, majd évekkel később felnyitja, és megpróbálja visszaidézni belőle azt az időt, amely már régen elmúlt.

Hertelendy Józsi bácsi présháza a hegy déli oldalán állt, egy öreg diófa mögött. A ház fehérre meszelt falán itt-ott előbújt a vakolat alól a kő, a tetőcserepek között moha zöldellt, a pinceajtó fölötti évszámot pedig már csak nehezen lehetett kiolvasni. Az épületet még az apja építette, a pincét azonban a nagyapja alakíttatta ki. A családban úgy tartották, hogy a hegyoldalból kitermelt kövek egy része a ház falába került, a többi pedig ott maradt a szőlősorok végében, ahová a dédapa hordta össze őket.

Józsi bácsi nem szerette a nagy szavakat. A szőlőről sem beszélt különösebben költőien. Ha valaki megkérdezte, milyen az idei termés, rendszerint azt felelte, hogy majd meglátjuk. Ha a borára volt kíváncsi, azt mondta, hogy még fiatal. Ha megdicsérték, megjegyezte, hogy jövőre is lehetne ilyen.

Pedig nagyon is értett hozzá.

Volt egy szép olaszrizlinges parcellája a kövesebb déli oldalon, néhány sor szürkebarátja, meg egy kisebb darab rajnai rizlingje. Az öreg gyalogszőlőt még az apjától örökölte. A fia már többször mondta neki, hogy azokat a girbegurba, alacsony tőkéket ki kellene vágni, rendes kordonos ültetvényt telepíteni a helyükre. Kevesebb kézi munka, könnyebb művelés, kiszámíthatóbb termés.

Józsi bácsi ilyenkor csak annyit mondott, hogy a régi tőkéknek is megvan a maguk esze.

Ezt természetesen nem gondolta szó szerint. De volt abban valami, ahogyan a sok évtizedes szőlőtőkék tavasszal újra kihajtottak, nyáron viselték a szárazságot, ősszel pedig néha kevesebb, de szép, koncentrált termést adtak, amit nehezen tudott volna másképp megfogalmazni.

Aznap délután éppen az új olaszrizlinget kóstolta.

A pince hűvösében még érezni lehetett az erjedés után megmaradt élesztős, gyümölcsös illatokat. A régi tölgyfahordók mellett néhány rozsdamentes acéltartály állt. Józsi bácsi eleinte idegenkedett ezektől, de idővel megszerette a tisztaságukat, a kezelhetőségüket, és azt, hogy a fiatal fehérborok friss aromáit milyen szépen megőrzik. A tölgyfahordókról azonban nem mondott le. Nem is feltétlenül a fa íze miatt. Egyszerűen hozzátartoztak a pincéhez, ahogyan a vastag falak, a nedves kövezet és a régi, vasalt ajtó.

A poharába engedett egy kevés bort, megforgatta, megszagolta, majd kortyolt belőle.

A sav még kissé előreszaladt, de a bor már szépen összeállt. A szüretkor mért mustfokból jó alkoholtartalom ígérkezett, a szárazra kierjedt tételben pedig megmaradt az a frissesség, amelyet az olaszrizlingben mindig keresett. Nem akart belőle nagy, testes, ünnepi bort csinálni. Azt szerette volna, ha olyan lesz, amilyennek ezen a hegyen, ebből a szőlőből lennie kell.

Nem minden bornak kell különlegesnek lennie ahhoz, hogy jó legyen.

Ezen néha elgondolkodott.

A borok világában is megjelent az a különös emberi igyekezet, hogy mindenből eseményt kell csinálni. A palackok címkéi egyre szebbek lettek, a leírások egyre választékosabbak, a kóstolókon pedig olykor hosszabban beszéltek egy borról, mint amennyi idő alatt meg lehetett volna inni. Józsi bácsi nem bánta ezt. Tudta, hogy a bor komoly mesterség, és a jó borász sokszor egészen finom különbségeket képes felismerni. Csak néha eszébe jutott, hogy az apja mindezt valószínűleg egyetlen korty után elintézte volna azzal, hogy jó ez, fiam.

Ami persze nem jelentette azt, hogy ne értett volna hozzá.

Éppen ellenkezőleg.

Az emberi tudásnak van egy különös állapota, amikor már nincs szüksége arra, hogy folyton megmutassa magát.

Józsi bácsi még egyszer beleszagolt a pohárba, aztán fölment a pincéből.

A diófa alatt Kálmán ült a kerti asztalnál.

– Nyitva volt az ajtó – mondta.

– Látom.

– Gondoltam, megnézem, élsz-e még.

– Egyelőre.

– Akkor jó.

Kálmán a szomszédos parcellát művelte. Közel negyven éve ismerték egymást. Voltak közös szüreteik, vitáik a permetezésről, a metszésről, az időjárásról, és egyszer, valamikor a kilencvenes években, egy telekhatár miatt majdnem fél évig nem beszéltek egymással. Aztán Józsi bácsi egyik télen átment hozzá, mert eltört a metszőollója, Kálmán pedig szó nélkül adott neki egy másikat. A következő héten már megint együtt itták a bort.

– Kóstolsz? – kérdezte Józsi bácsi.

– Azért jöttem.

– Azt hittem, miattam.

– Miattad is. De ha nincs bor, nem maradok sokáig.

Józsi bácsi hozott még egy poharat.

Az új rizling világos, halvány szalmasárga színnel csillant meg az októberi napfényben. Kálmán megforgatta, megszagolta, majd ivott belőle.

– Ez már rendben van.

– Még alakul.

– Mi nem?

Ezen elmosolyodtak.

Aztán beszélgetni kezdtek. A szüretről, a termés mennyiségéről, a szeptemberi időjárásról. Kálmán szerint az idei olaszrizlingnek jót tett a hosszú, viszonylag egyenletes érés. Józsi bácsi szerint meg szerencséjük volt, hogy az utolsó esők előtt le tudták szedni a megfelelő érettségű fürtöket. Szóba került a szürkebarát is, amelynek egy részét Kálmán később szüretelte, és amelyből most teltebb, gazdagabb bort remélt.

Egy idő után már nem a borról beszéltek.

Ez gyakran megtörtént.

Józsi bácsi sokszor gondolt arra, hogy az olaszrizlingnek különös helye van a magyar ember életében. Nem olyan bor, amely feltétlenül megköveteli a figyelmet. Persze lehet belőle nagy bort készíteni, olyat, amelyet az ember hosszasan kóstol, elemez, és évekkel később is emleget. De a rizlingnek van egy másik, talán még fontosabb tulajdonsága. Nem nehezedik rá az alkalomra.

Egy pohár rizlinghez nem kell ünnep.

Néha még asztal sem.

Elég egy nyitott pinceajtó, két ismerős ember és néhány perc, amelyről egyikük sem tudja előre, meddig tart.

A beszélgetés rendszerint közhelyekkel kezdődik. Az időjárással, az egészséggel, a gyerekekkel, a munkával. Az ember megkérdezi, hogy mi újság, a másik pedig azt feleli, hogy semmi különös. Aztán kiderül, hogy nagyon is sok minden történt. De a fontos dolgokat nem lehet mindjárt az ajtóban elkezdeni. Ahhoz előbb meg kell érkezni egymáshoz.

Józsi bácsi nem tudta volna megmondani, hogy a bor segít-e ebben, vagy inkább az együtt töltött idő. Valószínűleg mindkettő. A pohár jelenléte önmagában is ad valami természetes ritmust a beszélgetésnek. Az ember kortyol, leteszi, néha hallgat. Nem kell minden mondatra azonnal válaszolni. A csöndnek is megvan a maga helye.

A hosszú ismeretségekben különben is egyre több a csönd.

Fiatalon az ember beszélni akar. Elmondani, megmagyarázni, meggyőzni. Később lassan rájön, hogy a másik ember gondolatait nem mindig kell megváltoztatni. Néha elég megérteni, hogyan jutott hozzájuk.

Kálmán eközben az egyik távoli hegyoldalt nézte.

– Tudod, hogy jövőre lesz húsz éve, hogy apám meghalt?

Józsi bácsi bólintott.

– Tudom.

– Néha még mindig úgy indulok el reggel a szőlőbe, mintha ott találhatnám.

Nem felelt.

Kálmán lassan megitta a maradék bort.

– Aztán eszembe jut, hogy már nincs ott.

A délutáni nap megcsillant a poharak szélén. A diófáról lehullott egy levél, végigsodródott az asztalon, aztán megállt Kálmán könyöke mellett.

Józsi bácsi újratöltötte a poharakat.

Sokáig hallgattak.

Az emberi élet legfontosabb mondatai néha különösen egyszerűek. Olyannyira, hogy ha valaki leírná őket, közhelynek tűnnének. Múlik az idő. Hiányoznak a halottaink. Nem vagyunk már fiatalok. Meg kell becsülni, amink van.

Az ember ezeket a mondatokat egész életében hallja. Gyerekként nem érti őket, fiatalon többnyire unja, középkorúan már néha maga is kimondja, öregkorára pedig rájön, hogy alig van fontosabb mondanivalója.

Nem a mondatok változnak meg.

Hanem az, aki kimondja őket.

Józsi bácsi egyszer olvasott valamit Máraitól a rizlingről és a közhelyekről. Már nem emlékezett pontosan, hol találkozott vele, csak a gondolat maradt meg benne. Hogy a rizling valamiképpen összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét, ahogyan a közhely is.

Eleinte furcsának találta ezt a hasonlatot. A közhelyet általában valami elhasználódott, tartalmát vesztett mondatnak tekintjük. Olyasminek, amit az ember jobb híján mond, amikor nem jut eszébe semmi eredeti.

Pedig talán nem is a mondat használódik el, hanem a figyelmünk.

A régi igazságok azért maradnak velünk, mert minden nemzedék újra meg újra megtapasztalja őket. Az emberiség évezredek óta ugyanazokat a nagy történeteket éli. Szeretünk, csalódunk, dolgozunk, reménykedünk, elveszítünk embereket, aztán lassan mi magunk is eltűnünk azok életéből, akik utánunk jönnek. Minden sors más, de a legfontosabb tapasztalatok mégis ismerősek.

A szőlővel is így van.

Minden tavasszal ugyanaz történik. A rügyek megduzzadnak, megindul a nedvkeringés, kihajtanak a vesszők, megjelennek a fürtkezdemények. A virágzás után fejlődnek a bogyók, nyáron növekednek, majd zsendülni kezdenek, őszre beérnek. A gazda ismeri ezt a rendet, mégsem tudhatja előre, milyen lesz az évjárat.

Minden évben ugyanaz.

És soha nem egészen ugyanaz.

A rizling talán ezért is különös bor. Nem akar mindenáron kivételes lenni. Elfogadja a maga természetét. Jó évben gazdagabb, hűvösebb évben karcsúbb, fiatalon eleven, idővel összetettebb. A szőlőfajta azonossága mögött mindig ott van az évjárat megismételhetetlensége.

Ahogyan az emberi életben is.

Kálmán közben elővett a kabátzsebéből egy darab házi füstölt kolbászt, amelyet papírba csomagolt.

– Ezt kóstold meg. A fiamék töltötték.

Józsi bácsi kenyeret hozott, meg egy darab érlelt sajtot. A kolbász enyhén csípős volt, paprikás, szépen füstölt, a rizling friss sava pedig jólesően tisztította utána a szájat. Nem volt ez különösebben megtervezett párosítás, de éppen ezért működött. A bor nem akart versenyezni az étellel, és az étel sem nyomta el a bort.

A diófa alatt lassan hosszabbak lettek az árnyékok.

A két férfi megint beszélgetni kezdett. Most már a régi szüretek kerültek szóba, a hajdani badacsonyi borversenyek, a szőlőhegyi mulatságok, az az idő, amikor még a rokonság nagy része összejött szüretelni, és a munka után hosszú asztaloknál vacsoráztak. Kálmán felidézte, hogyan hajtották kézzel a szőlődarálót, Józsi bácsi pedig azt a régi prést emlegette, amelynek orsóját néha ketten is alig bírták megmozdítani.

A történetek egy részét már sokszor elmondták egymásnak.

Mégis nevettek rajtuk.

Talán az emlékezésnek is megvan a maga évjárata. Ugyanaz a történet húszévesen még kaland, negyvenévesen kedves emlék, hetven fölött pedig valami egészen más. Egy darab abból a világból, amely már nem létezik, és amelyet az ember a szavaival próbál egy kis időre visszahozni.

A bor ebben nem tud segíteni úgy, ahogyan a mesékben a varázsitalok. Nem adja vissza az elmúlt éveket, nem fiatalítja meg az embert, és nem hozza vissza a halottakat.

De néha megteremti azt a délutánt, amikor mindezekről beszélni lehet.

És ez sem kevés.

Józsi bácsi arra gondolt, milyen sok emberrel ivott már bort ezen a helyen. Volt, akivel minden évben, volt, akivel csak egyszer. Némelyikük már nem élt, mások messzire költöztek, és akadtak olyanok is, akikkel valamilyen régi sérelem miatt megszakadt a kapcsolat. A poharak ugyanazok maradtak, az asztal is, a diófa is. Csak az emberek változtak körülötte.

Az ember néha azt hiszi, hogy a helyek őrzik meg az emlékeit.

Pedig talán fordítva van.

Mi őrizzük meg a helyeket az emlékeinkben.

A présház önmagában csak kő, fa, vakolat és cserép. A pince hordókból, tartályokból, nedves falakból és földből áll. A szőlő pedig tőkékből, vesszőkből, levelekből, fürtökből. Mindez attól válik az ember számára többé, hogy életének egy része hozzájuk kötődik.

Egy hely nemcsak ott van, ahol a térképen megtaláljuk.

Hanem ott is, ahová emlékeinkben visszatérünk.

Kálmán lassan fölállt.

– Na, megyek. Még világosban le akarok érni.

– Menjél.

– Jó lett ez az idei rizlinged.

– Majd tavasszal meglátjuk.

– Te mindig ezt mondod.

– Mert tavasszal mindig meglátjuk.

Kálmán elnevette magát, aztán kezet fogtak. Józsi bácsi még egy darabig nézte, ahogy a szomszéd elindul a keskeny úton lefelé. A hegyoldalban már hosszú árnyékok feküdtek, a Badacsony mögött lassan halványodni kezdett az ég. A Balaton távoli, keskeny csíkja ezüstösből szürkévé változott, majd szinte észrevétlenül beleolvadt a párába.

A gazda összeszedte a poharakat, de még nem ment be.

Leült a diófa alá.

A délutánból lassan este lett. A hegyen itt-ott fény gyúlt a présházak ablakaiban, a távolból kutyaugatás hallatszott. A szőlők fölött hűvös levegő ereszkedett lefelé. November közeledett.

Józsi bácsi szerette ezt az időszakot.

A szüret után volt valami megnyugtató abban, hogy az ember már nem tehet sokat az idei termésért. Amit el kellett végezni, elvégezte. A többi a pince dolga, az időé, és egy kicsit a szerencséé. Persze figyelni kell a bort, gondoskodni róla, megóvni a hibáktól, de az erjedés után már nem lehet újraírni a nyarat.

Az évjárat megszületett.

A gazdák ilyenkor régen is hálát adtak az újborért. Nem feltétlenül nagy szavakkal, ünnepélyes mozdulatokkal. Sokszor csak azzal, hogy megálltak egy pillanatra a pince előtt, és tudomásul vették: megint eltelt egy esztendő, megint volt termés, megint lett bor.

A hálaadásnak talán éppen ez a legegyszerűbb formája.

Felismerni, hogy amit természetesnek veszünk, egyáltalán nem magától értetődő.

Hogy tavasszal kihajtott a szőlő. Hogy nem vitte el a fagy. Hogy volt elegendő eső, de nem túl sok. Hogy a szeptember megengedte a szüretet. Hogy az embernek volt ereje elvégezni a munkáját, és voltak mellette mások is, akik segítettek.

És hogy most, október végén, egy pohár új rizling mellett még mindig van kivel beszélgetni.

Józsi bácsi fölállt, és még egyszer lement a pincébe.

Az egyik tartályból engedett egy kevés bort. Most nem vizsgálgatta különösebben. Nem kereste benne az almát, a körtét, a mandulát, nem próbálta megítélni a savakat vagy a lecsengést. Egyszerűen megitta.

Aztán megtöltött még egy poharat, és fölvitte magával.

Odakint már hűvös volt. A hegyek körvonalai sötéten rajzolódtak az ég előtt, a bazaltorgonák fölött megjelentek az első csillagok.

Józsi bácsi a diófa alatt állva lassan kortyolt a borból.

Eszébe jutott az apja, aki szüret után, amikor az utolsó kád must is a pincébe került, mindig megállt egy pillanatra. Nem tartott beszédet, nem sorolta fel az esztendő viszontagságait. Levette a kalapját, és csak annyit mondott: hála legyen érte az Istennek.

Gyerekkorában Józsi bácsi ezt afféle megszokott családi szertartásnak tekintette. Ugyanolyannak, mint az asztali áldást vagy a vasárnapi templomba járást. Később, amikor már neki kellett viselnie egy-egy rossz évjárat következményeit, amikor megtapasztalta a jégverést, az aszályt, a veszteséget és azt is, milyen érzés egy egész esztendő munkáját néhány óra alatt elveszíteni, lassan másként kezdte érteni apja egyszerű mondatát.

A hála ugyanis nem azt jelentette, hogy minden úgy történt, ahogyan szerették volna.

Hanem hogy mindannak ellenére, ami nem úgy történt, még mindig volt miért hálát adni.

Az öreg levette a sapkáját. Nem volt szüksége különösen szép szavakra. Egész életében azt tanulta, hogy az imádság értékét nem a mondatok választékossága adja.

– Hála legyen érte az Istennek – mondta halkan.

Nem tudta volna pontosan megmondani, mi mindenért ad hálát. A borért, a termésért, a hegyért, az elmúlt esztendőért, a régi barátokért, talán egyszerűen azért, hogy még itt lehet.

Odabent a pincében csendesen pihent az idei olaszrizling.

Tavasszal majd más lesz. Simább, rendezettebb, érettebb. Talán egy kicsit gazdagabb is. A gazda akkor újra megkóstolja, és összeveti azzal, amire most emlékszik belőle.

De az októberi délutánt, Kálmán látogatását, a diófa alatt elhangzott mondatokat már nem lehet hozzáadni a borhoz.

Azok nem a hordóban érnek tovább.

Hanem az emberben.

Józsi bácsi becsukta a pinceajtót, elfordította a kulcsot, és lassan elindult lefelé a hegyen.

A Szent György-hegy fölött közben egészen besötétedett. A tanúhegyek mozdulatlanul álltak a távolban, a Balaton már nem látszott. A szőlők között csak a szél mozgott, és néhány elszáradt levél zörgött a kordonok huzalain.

Minden évben eljön ez az idő.

A szüret után, a tél előtt.

Amikor a bor már megszületett, de még nem egészen az, amivé majd válik.

És amikor az embernek, ha szerencséje van, jut egy kis ideje arra is, hogy elgondolkodjon mindazon, ami mögötte maradt.

Talán ezért olyan különös a rizling.

Mert minden esztendőben újra elkészül.

És közben észrevétlenül megőrzi azoknak az éveknek az emlékét is, amelyeket már megittunk.