Macskajajj

A Kab-hegy tetejét már délután háromkor elnyelte a köd. A torony piros fénye időnként átderengett a szürkeségen, aztán eltűnt, mintha odafönt valaki kedvére kapcsolgatná. A vadászház körül friss hó feküdt, csak Laci sötétzöld, ponyvatetős UAZ-ának széles keréknyomai törték meg az erdei út fehérségét.

Laci délelőtt óta rakta a tüzet. Erdész volt, vadász is, a kettőt sosem választotta külön. Azt mondta, az erdőt annak ismerni kell, aki lő benne, a vadat pedig annak, aki őrzi. Az öreg UAZ-zal járt ki az erdőre; abban hordott tűzifát, szerszámot, elejtett vadat, és ha kellett, embert is. Télen pokoli hideg volt benne, nyáron pokoli meleg, a ponyva minden nagyobb kátyúnál megzörrent a fejük fölött, de olyan helyen is elment, ahol más autóval az ember inkább visszafordult.

A vaddisznó süldőt pár napja ejtette el a Kab-hegy alatt. Most borókával, babérlevéllel és vörösborral rotyogott a húsa a nagy zománcos lábasban. Márta az ajtóból figyelte, ahogy a férje harmadszor is meghúzza az zweigeltes üveget. – Ne idd meg mind, a disznónak is kell! – Annak már mindegy! – felelte, és visszament teríteni.

Andrásék Pestről érkeztek egy beige Lada 2107-essel, a parasztmercivel. Nyáron vették, és rendkívül büszkék voltak rá, egyenesen státuszszimbólumnak tartották. Éva két tál süteményt hozott, a férje három üveg bort és a hírt, hogy februárban megint elküldenek kétszáz embert a vállalattól. – Boldog új évet! – Neked is! Bevitték a bort, és egyelőre ennyiben hagyták a világ dolgait.

Tamásékra sötétedésig vártak. A német rendszámos, sötétkék Mercedes 190 D fényszórói lassan úsztak elő a ködből. Laci az ablakhoz lépett. – András! Megjött a nagy testvér. – Menj a fenébe! Azért ő is odament az ablakhoz. A Mercedes megállt a beige parasztmerci és a ponyvatetős UAZ mellett. Tamás kiszállt, körülnézett, aztán kitárta a karját. – Na, megvagytok még? – Eddig megvoltunk.

Kati nevetve ölelte végig a társaságot. A csomagtartóból kávé, több tábla Milka csokoládé, német búzasör és egy üveg whisky került elő. Laci a fény felé tartotta az utóbbit. – Ez gyógyszer? – Attól függ, mennyit veszel be. – Akkor gyógyszer.

Nyolcra elfogyott a vaddisznó fele, a pálinkából több is, mint kellett volna, és már senki sem fázott. A sarokban villózott a tévé szilveszteri esztrád műsora, de csak akkor néztek oda, ha valaki hangosabban nevetett benne, mint ők. Az asztal fölött cigarettafüst ült, a cserépkályha ontotta a meleget. Előkerült egy kazetta, aztán egy másik, végül az a régi fénykép is, amelyen még mindannyian húszévesek voltak. Éva sokáig nézegette. – Te jó ég, Lacinak haja van. – Neked meg derekad. Márta a konyharuhával a férje vállára csapott, és egy darabig megint úgy nevettek, ahogyan csak azok tudnak, akik ugyanannak a történetnek több változatára emlékeznek.

Előkerült a balatoni nyár is, amikor hatan aludtak egy négyszemélyes sátorban, aztán az a nap, amikor András Trabantját fél Füreden keresztül tolták. Tamás esküdött rá, hogy ő is segített. – Te ott sem voltál. – Dehogynem. – Már Németországban voltál. – Nyolcvankettőben? András eltöprengett, aztán legyintett. – Ja, akkor még nem. Ezen talán jobban is nevettek, mint kellett volna.

Később már kevésbé. András bort töltött, és mintha csak mellékesen kérdezné, tudakolta, mennyibe kerül odakint egy ilyen Mercedes. – Használtan nem vészes. – Neked. A szó ott maradt egy pillanatra az asztal fölött a cigarettafüstben. – Ezt hogy érted? – Sehogy. – Akkor jó. Márta ekkor hozta be a maradék vaddisznót, és azt tanácsolta, inkább egyenek, de addigra már nem a hús volt a fontos.

– Én csak azt mondom, hogy könnyű onnan megmondani, mi van itt. – Nem mondtam meg semmit. – Mindig megmondod. A villa koppant a tányéron. – Akkor gyere ki. Van munka. – Na, ezt ne mondd még egyszer.

A televízió tovább beszélt helyettük. Laci szedett még a vaddisznóból, aztán megjegyezte, hogy aki politizálni akar, előbb egyen, mert éhes emberből lesz a forradalmár. Éva elnevette magát, de a férje már benne volt abban a keskeny résben, amelyet a bor nyit az ember józan esze és a kimondott mondatai között. – Két éve mindenki rendszert váltott, most meg lassan kiderül, hogy ebben az országban senki nem volt párttag. Laci fölnézett a tányérjából. – Én voltam. Rövid csönd lett. – Tudjuk. – Akkor minek kérdezed? – Nem kérdeztem. – Dehogynem. Csak te mindig úgy kérdezel, hogy nincs kérdőjel a végén.

Tamás elmosolyodott, szerinte ebben Lacinak igaza volt. – Te meg ne vigyorogj. Te elmentél. – El. – Mi meg itt maradtunk. – Maradhattam volna én is. – Maradhattál volna. A whisky lassan csordult a pohárba. – Érdekes. Amíg farmer kellett meg kazetta, addig nem zavart, hogy elmentem.

Most már senki sem nevetett. Éva végignézett a három férfin, és megállapította, hogy több mint húsz éve barátok, és kellett hozzá két liter bor, hogy végre elmondják, mennyire utálják egymást. Laci rögtön tiltakozott, hogy ő ugyan nem utál senkit, Tamás is megrázta a fejét. Csak András hallgatott. Forgatta a poharát, aztán olyan halkan szólalt meg, hogy a többiek egyszerre figyeltek rá. – Amikor apám meghalt, egyikőtök sem jött el.

Laci letette a villáját. – Kórházban voltam. – Tudom. Tamás a whiskyt nézte. – Én meg nem jöttem haza. – Tudom. – Fel kellett volna hívnom. – Fel.

Ennyi maradt belőle. Nem volt mit tovább magyarázni. Márta fogta meg végül a lábast, végignézett rajtuk, és megkérdezte, kér-e még valaki vaddisznót, vagy most már végleg megdöntötték a rendszert. Éva nevetett fel először, utána Kati, majd Tamás, végül András arcáról is eltűnt valami. – Adjál – nyújtotta a tányérját.

Tizenegy után táncoltak is, rosszul, de annál nagyobb meggyőződéssel. Laci különösen reménytelen volt; Márta mégis hagyta, hogy kétszer megforgassa, harmadszorra azonban már kikérte magának. Éjfél előtt tíz perccel kiderült, hogy nincs pezsgő. Pontosabban volt, csak András kivitte hűteni a hóba, és nem emlékezett rá, melyik fa alá tette. Végül mind a hatan kint botorkáltak az erdőszélen zseblámpákkal, miközben a pezsgő gazdája egyre határozottabban állította, hogy arra a fára egészen biztosan emlékszik.

A Himnusz első hangjaira estek be az ajtón. Ott álltak hatan a vadászházban, kipirult arccal, kezükben a végül megtalált pezsgővel. A Kab-hegyi torony piros fénye beszűrődött az ablakon, az előbbi nevetés pedig egyszerre elcsendesedett. Amikor véget ért az ének, néhány pillanatig senki sem szólt. Laci emelte fel elsőnek a poharát. – Na. Ezt is megértük. Koccintottak. Tamás odalépett Andráshoz. – Boldog új évet, te barom. Egy pillanatig csak nézték egymást, aztán összeölelkeztek. – Neked is, disszidens.

Január elsején fél tizenegykor Laci arra ébredt, hogy valaki a konyhában káromkodik. András volt, Algopyrint keresett. – Nincs. – Akkor meghaltam. – Ne itt. Fagyott a föld. Márta kávét főzött, Éva tojást sütött, Kati összeszedte az üvegeket, Tamás pedig egy széken ült, két kézzel fogta a fejét. – Soha többé nem iszom. – Tavaly is ezt mondtad. – Tavaly nem voltam itt. – Telefonon.

A reggeli lassan eltüntette az éjszaka maradványait, a fejfájást kevésbé. András sokáig kerülgette a mondatot, végül a másik felé fordult. – Amit tegnap mondtam... – Melyiket? – Tudod te. – Akkor ne mondd még egyszer. Bólintott. Laci belekortyolt a kávéjába, és megjegyezte, hogy marhaságot egyébként keveset mondtak. – Kösz. – Inkább olyasmit, amit józanul van eszetek nem kimondani.

Dél körül pakolni kezdtek. A köd addigra feljebb húzódott, a hó vakított a vadászház előtt. Tamás beült a Mercedesbe, ráadta a gyújtást. Az önindító forgott, a motor azonban nem indult. Másodszorra sem. Harmadszorra már csak ült egy darabig, aztán kiszállt. Laci fölnyitotta a motorháztetőt. – Német technika. – Hideg van. – Az UAZ nem tud róla. – Meg tudod csinálni? Nézegette egy darabig a motort, aztán elismerően bólintott. – Szép. – És? – Fogalmam sincs.

Negyedóra múlva ott feszült a vontatókötél a sáros, ponyvás UAZ és a Mercedes között. Tamás beült, Laci pedig felkapaszkodott a terepjáróba. Az UAZ rekedten felbőgött, a kipufogó kékesszürke füstöt köpött a hó fölé. Laci kihajolt. – Másodikba! – Tudom! – Gondoltam. Németországban biztos tanítják. – Menj már, te hülye!

Az UAZ nekifeszült a kötélnek. A Mercedes előbb csak megmozdult, aztán köhögött kettőt, nagy szürkét füstölt a januári levegőbe, végül beindult. Tamás kiszállt, és megkérdezte, mivel tartozik. Laci elgondolkodott. – Jövő szilveszterre hozz két üveg whiskyt. – Azt hittem, soha többé nem iszunk. – Te mondtad. Én ilyet nem mondtam.

Nevettek. Fönt, a torony körül közben felszakadt a köd, és a januári nap egy pillanatra ráült a havas Kab-hegyre. Laci feltekerte a vontatókötelet, és bedobta az UAZ hátuljába, Tamás becsapta a Mercedes motorháztetejét, András pedig letörölt egy sáros foltot a parasztmerci sárvédőjéről. A vadászház ajtaját bezárták, a maradék vaddisznót elosztották egymás között.

Aztán elindultak hazafelé.