Őszi pára a parton

 Úgy állok a Balaton partján ezen a késő októberi délutánon, mint aki egy régi, évtizedek óta tartó szerelemhez érkezett vissza. Olyan szerelem ez, amelyből az évek nem oltották ki a szenvedélyt, csupán megtanították a bizalomra, az összetartozásra és arra a különös, szavak nélküli megértésre, amely csak két, egymást nagyon régóta ismerő lélek között lehetséges. Ismerem a tó szeszélyeit, hirtelen támadó haragját, a mélyben húzódó, olykor alattomos áramlatait, a nyári viharok előtti nyugtalanító csöndjét, de ismerem a szelídségét is, a reggeli fényben megcsillanó apró hullámait, az őszi délutánok elmerengő nyugalmát. Tudom, mikor enged közel magához, és mikor figyelmeztet, hogy jobb tisztes távolságot tartani tőle. Ő pedig ismeri mindazt, amit mások előtt talán még önmagamnak sem vallok be. Tudja, milyen gondolatokkal érkeztem hozzá az évek során, milyen örömöket, félelmeket, csalódásokat és reményeket bíztam rá, és milyen titkokat őriznek a partján töltött magányos óráim. Persze hogy kérdez. De sohasem többet annál, mint amennyit magamtól is elmondanék neki. Sokszor még ennyit sem kell, mert mire leülök a partjára, már pontosan érzi, milyen kedvemben vagyok. Ismeri a hallgatásaimat, a nyugtalanságaimat, azt is, amikor csak azért jövök hozzá, hogy egy kicsit magam lehessek. És vigasztal is, a maga módján, néha egy szelíd hullámveréssel, máskor a széllel, amely váratlanul az arcomba kap. Ítélkezni sohasem szokott, de azért előfordul, hogy megkorhol. Olyankor kissé összeborzolja a vizét, ingerülten csapkodja a parti köveket, mintha csak azt mondaná, hogy ugyan már, ne csináljak ekkora ügyet mindenből. Én pedig néha visszafeleselnék neki, ahogy az ember egy sokat megélt, szeretett társával teszi, de többnyire inkább elmosolyodom. Hiszen tudom, hogy igaza van. Vagy legalábbis annyira ismer, hogy megengedheti magának ezt a kedves zsémbelődést. Ma azonban különösen szelíd hozzám. A napsütés aranyszínűre festi a nádast, a déli part lassan beleolvad az októberi párába, és a víz olyan békésen simul a parthoz, mintha most ő sem akarna semmi fontosról beszélni. És én tudom, hogy ez a csönd nem fáradtság, nem is szomorúság. Hanem az a ritka, meghitt hallgatás, amelyben már semmit sem kell elmondani ahhoz, hogy mindent értsünk.

A nádas szélén állok, arccal a déli part felé. A somogyi part lapos, elmosódó vonala a párába vész, a távoli fasorok, épületek körvonalai hol előtűnnek, hol újra eltűnnek a fehéres derengésben. Tekintetem óhatatlanul megakad a Tihanyi-félszigeten. Ott magasodik a tó fölött, és a párából halványan kibontakozik az apátsági templom két tornya. Hányszor láttam már őket! Gyermekként, amikor még minden nyár végtelennek tűnt, kamaszként, amikor a világot már kissé más szemmel néztem, és később, a szerelmes sétákon, amikor a tihanyi utcák, az öreg házfalak és a Balatonra nyíló kilátások egészen más jelentést kaptak. A két torony azóta is ott áll, évszázadok történeteit, imádságait, emberi örömeit és bánatait őrizve, mintha nemcsak a félsziget, hanem az egész tó fölött vigyázna. Nekem azonban ennél is többet jelent. Van a látványában valami megmagyarázhatatlan lelki biztonság, valami csendes, ismerős nyugalom, amelyet az évek sem koptattak meg. Ízig-vérig református vagyok, mégis, valahányszor az apátság tornyaira nézek, önkéntelenül Richárd atya kedves, hűséges mosolya jelenik meg előttem. Nem tudom elválasztani egymástól a kettőt. A tornyokat és azt a mosolyt. Mintha az épület évszázados kövei között az ő emberségéből is megőrződött volna valami, ami a távolból, a párán keresztül is elér hozzám. A nap közben meglepően erősen süt, olyan októberi derűvel, amely még képes kigomboltatni velem a kabátot. A víz fölött vékony, áttetsző páraréteg lebeg, helyenként ezüstösen csillog, másutt sárgásfehérbe fordul, ahogy a napsugarak áthatolnak rajta. A félsziget lassan újra elhalványul, a tornyok körvonalai beleolvadnak a messzeségbe, de én még sokáig ott érzem magamban azt a különös, megnyugtató jelenlétet.

A szél éppen csak lebben. Alig mozdítja meg a nádas száraz, aranyszínű szálait, de a víz felszínén már apró, sűrű hullámokat ébreszt, amelyek egymást követve, szinte nesztelenül érkeznek a parthoz. Nekisimulnak a vörösköveknek, végigfutnak érdes felületükön, megtorpannak a résekben, aztán szelíden visszahúzódnak, hogy a következő pillanatban újra megérkezzenek. Hallgatom ezt az egyenletes, halk csobbanást, amelyben van valami az anya gyermekét ringató, dúdolt altatódalából. Nem is annyira dallam ez, inkább egy régről ismerős ritmus, amelyet az ember akkor is felismer, ha már nem emlékszik a szavakra. A Balaton évtizedek óta így ringatja a lelkemet. Ugyanezek a hullámok simogatták a köveket, amikor kisgyerekként a parton játszottam, amikor kamaszként órákig bámultam a vizet, amikor szerelmesen sétáltam mellette, és akkor is, amikor már a saját gyermekeimmel érkeztem hozzá. Néha egyetlen csobbanásból egész nyarak támadnak fel bennem, máskor csak egy arc, egy délutáni fény, egy régen elfelejtett mondat. És miközben a múlt ilyen váratlanul visszatér, észrevétlenül új emlékek is születnek. Ez a mostani októberi délután, a párában derengő tihanyi tornyok, a nádas fölött keringő seregélyek, a kövekhez simuló apró hullámok egyszer talán ugyanígy térnek majd vissza hozzám. Mert a Balaton számomra sohasem csupán az emlékezés helye volt. Mindig az életé is. Egyszer a múltban járok vele, máskor a jelenben, de a víz ugyanazzal a türelmes, szelíd mozdulattal érinti a partot, és én minden alkalommal úgy érzem, mintha valami nagyon régi, meghitt dallamot hallanék újra.

Szeretem ezt az időszakot. A Balaton ilyenkor már máshogyan akar tetszeni. A strandok elnéptelenedtek, a büfék redőnyei mögött elhallgattak a nyári beszélgetések, a parti padokon csak néhány helybéli üldögél, ha kisüt a nap. A kikötőkben sorakoznak a partra emelt, ponyvával letakart hajók, az árbócokon néha halkan megcsörren egy-egy kötél. A nyár régen véget ért, de valami mégis megmaradt belőle a fényben, a víz illatában, a parti kövek melegében.

A szüretek már elmúltak. A domboldalakon elcsendesedtek a présházak, a szőlősorok levelei sárgába, rozsdavörösbe, itt-ott mélybordóba fordultak, és a pincék hűvösében már az újbor érlelődött. A dűlőutakon még látszottak a traktorok nyomai, az udvarok kövezetében mintha ott maradt volna a kipréselt szőlő édeskés illata. Néhány tábla azonban különös módon még őrizte a termését. A pirosló tramini fürtjei ott függtek a ritkuló levelek között, finom hálóval betakarva, akár valami féltve őrzött, törékeny kincs. Gazdáik a télre vártak, pontosabban arra a néhány igazán hideg hajnalra, amikor a dérnél már erősebb fagy járja át a szőlőszemeket. Hátha az idei őszből még jégbor születik. Volt ebben a várakozásban valami szép és kissé vakmerő bizakodás. Hiszen a Balaton mellett a tél is szeszélyes vendég: olykor idejekorán megérkezik, máskor hetekig csak a hegyek fölött mutogatja magát, és mire igazán megjönne, a szőlő már régen elveszítette azt, amit a gazdája meg szeretett volna őrizni benne. A hálók alatt most még ott derengett a fürtök rózsás-piros színe, a késő októberi nap pedig olyan gyengéden világította meg őket, mintha maga sem akarná átengedni a helyét a télnek.

A seregélyeknek persze egészen más elképzelésük volt az ősz hátralévő részéről. Ők nem vártak sem fagyra, sem különleges évjáratra, és a jégbor ígérete sem izgatta őket különösebben. A szüret után megmaradt szemeket keresték, a lehullott gyümölcsöt, az utolsó falatnyi édességet, amelyet a föld még kínált nekik. A lehálózott traminitáblák bizonyára bosszantó látványt nyújtottak számukra, bár ezt a gazdák alighanem némi elégtétellel szemlélték volna.

Most azonban a madarak a parti nádasban húzódtak meg. A sárguló, száraz szálak mélyéről időnként különös, sok száz hangból összeálló, eleven morajlás szűrődött elő, amely hol felerősödött, hol szinte teljesen elhalt. Aztán valami megzavarhatta őket. Talán egy karvaly suhant át a nád fölött, talán egy váratlan nesz riasztotta fel a csapatot. Egyszerre megmozdult a nádas, és ezernyi apró test emelkedett a levegőbe. A madarak előbb sűrű, fekete felhővé álltak össze, majd megnyúltak, szétnyíltak, újra összezártak a tó fölött. Az alacsonyan járó nap hol ezüstösen megcsillantotta a szárnyaikat, hol sötét árnyékká olvasztotta valamennyit. A raj egy pillanatra szinte megállni látszott a párás levegőben, aztán váratlanul irányt váltott, mintha egyetlen láthatatlan gondolat járta volna át.

Csak álltam a parton, és néztem őket, miközben mögöttük a somogyi part halvány vonala lassan beleveszett az októberi párába. Valahol a közeli házak között talán begyújtottak egy kályhába, vagy az egyik kertben égett néhány száraz gally, mert egyszerre vékony füstszagot hozott felém a levegő. Nem volt benne semmi különös, mégis, ahogy megéreztem, a füsthöz egy másik, régen ismert illat társult. A faszénen sülő kolbászé, a forró zsírba mártott lángosé, a balatoni strandbüfék nyári, füstös, olajos, paprikás levegőjéé.

És egy pillanatra emlékeimben máris nyár volt.

A nap nem az októberi nádas aranyszínű szálait világította meg, hanem a strand forró betonját. A víz felől gyerekzsivaj hallatszott, nedves papucsok csattogtak a büfé előtti kövezeten, a sorban állók fürdőruhájáról apró tócsák gyűltek a lábuk köré. A sütőrostélyon sercegett a kolbász, a lángosok egymás után kerültek ki az olajból, és a frissen sült tészta illata összekeveredett a fokhagymával, a mustárral, a naptejjel és a Balaton jellegzetes, iszapos-vizes szagával. Valahonnan rádió szólt, a hangszóró kissé recsegett, a büfés pedig olyan gyakorlott mozdulattal csapta a papírtányérra a kolbászt, mintha egész életében ezt az egyetlen mozdulatot tökéletesítette volna. A kenyér puha volt, a héja kissé rágós, a mustár csípte az orromat, és az embernek eszébe sem jutott, hogy ezek a délutánok egyszer majd emlékké változnak.

Nem tudom, meddig tartott ez a különös visszatérés. Talán csak néhány másodpercig. Aztán a füstszag elvékonyodott, a régi büfé zaja elcsendesedett bennem, és újra ott álltam a késő októberi Balaton partján. A seregélyek még mindig keringtek a víz fölött, a nád aranyszínben ragyogott, és a nap ugyanazzal a szelíd fénnyel sütött, mint néhány pillanattal korábban.

Csak én jártam közben valahol nagyon messze.

A régi strandbüfék füstös, paprikás illatából lassan egy másik nyári emlék bontakozik ki. Káptalanfüreden járok, a 71-es út mellett, ahol a forró aszfalt fölött remeg a levegő, az autók zaja pedig összekeveredik a fák között megbúvó kertek délutáni neszeivel. A gyalogátkelőhely közelében fagylaltot eszem. Pontosabban harapom, mert sohasem volt türelmem a tölcsér fölé hajolva, apró nyalintásokkal fogyasztani. Ez a szokásom máig megmaradt, családom nem kis derültségére. Mire ők az első gombóc felénél tartanak, én már a harmadikat is eltüntettem, mintha attól kellene tartanom, hogy a fagylaltos időközben meggondolja magát, és visszakéri az egészet. Pedig a gyümölcsfagylaltokért sohasem rajongtam különösebben, legfeljebb a citrom vagy a lime friss, fanyar íze tud igazán elcsábítani. Az eper sem volt kivétel. Most mégis éppen az jut eszembe, talán nem is a fagylalt miatt, hanem azért, mert annak a régi káptalanfüredi nyárnak az emléke elválaszthatatlan a nagymamámtól.

Balatoni lány volt, annak a vidéknek a szülötte, ahol a tó közelsége nemcsak a nyarak örömét jelentette, hanem a földdel, az időjárással, a mindennapi munkával való örökös együttélést is. A keresztanyám apró kertjében, az alsóörsi határút és a főút közé szorult telken gazdálkodott. Különös kis világ volt az, a Balaton közvetlen közelében, mégis távol minden képeslapra kívánkozó szépségtől. Az országút felől szinte szüntelenül érkezett a forgalom zaja, a nyári hőségben felhevült autók szaga, a fékezések és gyorsítások hangja. A kert földje vörös volt, nehéz és makacs. Júliusra úgy kiszáradt, hogy a kapa éle keményen koppant rajta, mintha követ ütne, egy kiadós eső után pedig ragadós sárrá változott, amely a cipőtalpra tapadva még a kapuig is elkísérte az embert. Nagyanyám azonban ismerte ennek a földnek a természetét. Tudta, hol marad meg egy kevés nedvesség, mit érdemes a napra ültetni, és melyik növény viseli el a mostoha körülményeket. Az eper alacsony levelei alatt nyár elején piros szemek bújtak meg, az egresbokrok szúrós ágai között halványzöld gyümölcsök duzzadtak, a ribizli pedig apró, fényes fürtökben érett. A kert a maga módján bőkezű volt hozzá, talán azért is, mert ő sohasem követelt tőle többet, mint amennyit gondos munkával ki lehetett hozni belőle.

Az eperből a közeli fagylaltos is vásárolt. Alig néhány lépés választotta el a kertet a kis üzlettől, ahol nyaranta gyerekek és felnőttek vártak a tölcsérükre, miközben az országúton tovább hömpölygött a forgalom. Milyen különös, hogy abból a zajos, poros, napégette kis kertből végül valami hűvös és édes került a nyári délutánokba! Ma már talán pizzéria van a régi fagylaltos helyén, a gyalogátkelőhely mellett. A telek is más kezekben van, bár a családban maradt, az unokatestvéremék gondozzák. De én, ha arra járok, gondolatban még mindig könnyedén átlépek az évtizedeken. Látom a vörös földet, a bokrok között hajladozó nagyanyámat, a napsütésben megcsillanó ribizlifürtöket, és érzem azt a különös nyári meleget, amelyben az ember bőre már rég megszokta a hőséget, de egyetlen kanál hideg fagylalttól mégis összeborzong.

Aztán a káptalanfüredi országút zaja lassan elhalkul bennem. A fagylaltos pultja, a kert, a vörös föld és nagyanyám alakja visszahúzódik az emlékezetbe. Újra az októberi parton állok, ahol a víz apró hullámai ugyanazzal a szelíd, egyenletes ritmussal simogatják a vörösköveket. A szél éppen csak megmozdítja a kabátom szélét, a tó fölött még ott kering néhány seregély, és a távolban a tihanyi apátság két tornya halványan dereng a párában.

Magasan az égen egyszerre két repülőgépet pillantok meg. Az egyik nyugat felől érkezik, a másik keletről tart felé, és ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, lassan kirajzolódik, hogy útjuk éppen fölöttem keresztezi majd egymást. Hatalmas magasságban járnak, szabad szemmel alig többek két apró, ezüstösen csillanó pontnál, mégis felismerem jellegzetes, széles szárnyukat, négy hajtóművüket. Két Airbus A380-as, a levegő óriásai. Odafenn bizonyára egymástól biztonságos magasságban haladnak, innen lentről azonban úgy tűnik, mintha egyetlen pillanatra találkozni készülnének a Balaton fölött.

A kondenzcsíkok hosszú, vakítóan fehér vonalakként húzódnak mögöttük. A magasban is alig mozdulhat a levegő, mert a csíkok nem foszlanak szét, nem hajlanak el, hanem szinte mérnöki pontossággal rajzolják tele az októberi égbolt tiszta kékjét. Két végtelennek tetsző egyenes, amelyek lassan közelednek egymáshoz, majd éppen a fejem fölött metszik egymást. A gépek már továbbhaladnak, amikor a fehér vonalak még mindig ott őrzik találkozásuk helyét. Mintha valaki egy hatalmas, láthatatlan vonalzóval szerkesztett volna keresztet az égre, pontosan oda, ahol állok.

Sokáig nézem őket. Vajon honnan érkeznek, és hová tartanak? Talán az egyik Ázsia valamelyik távoli nagyvárosából repül Európa felé, a másik pedig már maga mögött hagyta a kontinenst, és keletnek tart. Odafenn több száz ember ül mindkét gépen, két külön világ, amelynek utasai mit sem tudnak egymásról. Valaki éppen alszik, valaki filmet néz, más a hazatérés örömével számolja az órákat, vagy éppen nehéz szívvel gondol arra, akit néhány órával korábban búcsúztatott el. Hány és hány gondolat, emlék, vágy, félelem és remény utazik most ezekben a hatalmas repülőgépekben! Hány gyermekkor, hány szerelem, hány el nem mondott mondat, hány féltve őrzött családi történet halad el néhány másodperc alatt a fejem fölött! A gépek útvonala egyetlen pontosan kiszámított vonal, de az embereké, akik bennük ülnek, alighanem sokkal kanyargósabb.

És vajon mit látnak ők ebből a tájból? Ha valamelyik utas most az ablakhoz hajolna, talán észrevenné a Balaton hosszú, ezüstösen csillogó víztükrét, a Tihanyi-félsziget jellegzetes alakját, az északi part hegyeit, a déli part párába vesző vonalát. Talán felismerné Magyarországot, talán csak egy különös formájú tavat látna valahol Európa közepén. A parti nádas, a vöröskövek, a szőlőhegyek, a kis káptalanfüredi kert, a gyerekkorom nyarai és mindaz, amit ez a vidék jelent nekem, odafentről láthatatlan maradna.

És ekkor, szinte önkéntelenül, Radnóti sorai jutnak eszembe:

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent…”

Aztán, ahogy még mindig fölfelé nézek, magamban folytatom:

„ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…”

Elmosolyodom. Milyen különös, hogy egy vers, amelyet annyi évtizede ismerek, most egyszerre ennyire személyessé válik. Hiszen odafenn valóban térkép a táj, földrajzi formák, partvonalak, hegyek, települések és útvonalak rendezett együttese. Nekem azonban itt lenn minden apró részlethez tartozik valami. Egy hang, egy illat, egy arc, egy régen elfelejtett délután. Amit odafentről néhány perc alatt átszelnek, abban én egy egész élet emlékeit hordozom.

A két gép időközben eltávolodik egymástól. Az egyik lassan beleolvad a nyugati égbolt halványuló kékjébe, a másik kelet felé válik egyre kisebbé. Kondenzcsíkjaik azonban még hosszan megmaradnak, két fehér vonalként az októberi égbolton, metszéspontjuk pontosan fölöttem. Alattuk a seregélyek újabb, szeszélyesen változó alakzatba rendeződnek, a tó felszínén pedig továbbra is ugyanazok az apró hullámok érkeznek a vöröskövekhez.

Odafenn két hatalmas repülőgép utasai folytatják útjukat, ki-ki a maga gondolataival, emlékeivel, ismeretlen történetével. Én pedig itt állok a parton, és közben magam is utazom. Nem országokon és kontinenseken át, hanem azok között az évtizedek között, amelyeket ez a tó olyan hűségesen megőrzött nekem.

A vízen ekkor veszem észre a vitorlást.

Magányos fehér háromszög mozdul a déli part előtt, olyan lassan, hogy először azt hiszem, horgonyon áll. Aztán észreveszem, hogy a vitorla finoman változtatja a helyzetét, a hajó orra pedig alig észrevehetően elfordul. Szélcsend van a parton, de odakint a vízen még akad annyi gyenge légmozgás, amennyi elegendő egy utolsó októberi vitorlázáshoz.

Nem tudom, ki ül a fedélzetén. Talán egy öreg vitorlázó, aki már évtizedek óta minden ősszel megfogadja, hogy ez lesz az utolsó útja abban az évben, aztán a következő napsütéses délutánon mégis újra kifut. Talán egy fiatal pár, akiknek a nyár nem évszak, hanem közös emlék, és még egy kicsit szeretnének benne maradni.

A hajó szinte hangtalanul siklik.

Sokáig nézem a vitorlát.

Aztán valami különös érzés fog el. Nem szomorúság, inkább annak a felismerése, hogy az ember életében egyszer csak megszaporodnak az utolsó alkalmak. Az utolsó fürdés egy nyáron. Az utolsó vacsora a teraszon. Az utolsó vitorlázás októberben. És vannak olyan utolsó alkalmak is, amelyekről csak évekkel később derül ki, hogy valóban azok voltak.

Ettől azonban a délután nem lesz komorabb.

A nap még mindig süt. A nádas aranyszínben áll, a túlsó partot időnként megmutatja, majd újra elrejti a pára. A seregélyek pedig tovább keringenek a tó fölött, mintha az egész világnak volna még ideje.

És én egy pillanatra szeretnék hinni nekik.

Aztán mögöttem, valahol a parti fák és házak között, egy néhány kocsiból álló személyvonat közeledő zaja hallatszik. Előbb a szerelvény mély, tompa moraja érkezik meg hozzám, majd a kerekek jellegzetes, fémes csattogása, ahogy a vonat egyenletes tempóban végighalad a part menti síneken. Nem is kell megfordulnom, annyira ismerős ez a hang. A Balaton északi partján a vonatok éppen úgy hozzátartoznak a tájhoz, mint a nád, a víz vagy a nyár végi szél.

És máris ott vagyok újra a káptalanfüredi kertben, néhány éves kisgyerekként. Hányszor történt meg, hogy játék közben egyszer csak meghallottam a közeledő mozdony távoli, mély dübörgését! Abban a pillanatban minden más megszűnt körülöttem. Felkaptam a fejem, és már rohantam is a kerítés felé, torkom szakadtából kiabálva: „Vonat! Vonat!” Mintha az egész világnak tudnia kellett volna, hogy valami rendkívüli dolog közeledik. A kert vörös földje porzott a lábam alatt, a ribizlibokrok és az eperágyások elsuhantak mellettem, én pedig igyekeztem még időben odaérni, hogy legalább néhány pillanatra megpillanthassam a szerelvényt.

Akkoriban még a jó öreg NOHAB-ok húzták a balatoni vonatokat. Hatalmas, jellegzetes orrú, mély hangú dízelmozdonyok voltak, amelyeknek már a közeledését is különös izgalommal vártam. A vörös és krémszínű gép egy pillanatra feltűnt a kerítésen túl, mögötte egymás után suhantak el a személykocsik, az ablakokban idegen arcok, nyaralni érkező családok, könyvet olvasó utasok. Mire igazán kigyönyörködhettem volna magamat bennük, a vonat már tovább is haladt Almádi vagy Alsóörs felé, én pedig még sokáig álltam a kerítés mellett, és néztem utána. A mozdony mély, egyenletes dübörgése lassan beleveszett a nyári délutánba, a sínek felől még egy ideig ott maradt a meleg vas és az olaj különös szaga.

Most, évtizedekkel később, ugyanaz a gyermeki izgalom mozdul meg bennem, valahányszor vonatot hallok a Balaton partján. Persze már nem szaladok a kerítéshez, és nem kiabálom világgá az örömömet. De a hangban még mindig ott van az a néhány éves kisfiú, aki számára egy elhaladó NOHAB-os szerelvény a nyári délután egyik legnagyobb eseménye volt. És ott van a káptalanfüredi kert is, a nagymamám, a vörös föld, a gyümölcsbokrok, a főút örökös zaja, amelyből egyszer csak kiemelkedett a közeledő vonat semmivel össze nem téveszthető dübörgése.

A mai szerelvény közben elhalad mögöttem. Hallgatom, ahogy a kerekek még néhány pillanatig ütemesen verik a síneket, majd a hang lassan elvész valahol a part mentén. A víz fölött tovább lebeg az októberi pára, és a kövekhez simuló apró hullámok ismét átveszik a délután csendes ritmusát.

Fölöttem a két repülőgép fehér kondenzcsíkja még mindig ott húzódik az égen, metszéspontjuk lassan elmosódik a magasban. A vitorlás néhány méterrel odébb jutott. A seregélyek pedig, mintha csak valami láthatatlan karmester intésére vártak volna, egyszerre fordulnak a nádas felé.

Négyféle utazás egyetlen októberi délutánban.

Én pedig csak állok a parton, és nézem őket.

Nem érzem szükségét, hogy bárhová elinduljak.

Mert valahogyan mégis úton vagyok.

A jelenlegi október, a gyerekkorom júliusai, a rég elmúlt augusztusok, a szeptemberi szüretek és azok a nyarak, amelyekből már csak egy-egy íz, illat vagy hang maradt meg, most egyszerre léteznek bennem. Mintha több idő volna jelen ugyanazon a helyen, és a pára, amely a túlsó partot eltakarja, éppen azt tenné láthatóvá, amit az évek lassan elrejtettek.

A seregélyek még egyszer összesűrűsödnek az égen. Egyetlen hatalmas, eleven, fekete szívvé válnak a pára fölött, aztán a szív szétnyílik, megnyúlik, elvékonyodik, és lassan ereszkedni kezd a nádas felé.

A nap már kissé lejjebb jár. A két repülőgép régen eltűnt, a kondenzcsíkjaik lassan szétfoszlanak. A vitorlás közelebb ér a parthoz, a vonat hangját elnyeli a távolság.

A nádasból ezernyi apró hang hallatszik. A madarak lassan elhelyezkednek éjszakára, a szárnyak nesze, a csőrök halk koccanása, a rövid, éles füttyök és csivitelések különös, eleven morajjá olvadnak össze.

A vonat zaja lassan elhal a távolban, én pedig még néhány pillanatig mozdulatlanul állok, mintha a káptalanfüredi kert kerítésénél várakozó kisfiútól kellene búcsút vennem. Aztán lassan visszazökkenek a mába. A nap már alacsonyabban jár, a víz fölött sűrűsödik az októberi pára, a nádasból pedig egyre élénkebb csivitelés hallatszik, ahogy a seregélyek éjszakára készülődnek. Még egyszer végignézek a tavon, a távolban elmosódó tihanyi tornyokon, a déli part halvány körvonalain, aztán megfordulok, és kényelmes léptekkel elindulok a parti parkolóban hagyott autóm felé. A kavicsok halkan ropognak a cipőm alatt, a kabátomat ismét begombolom, mert a délutáni nap melege már alig érezhető. Néhány lépés után önkéntelenül visszanézek. A Balaton ugyanazzal a szelíd, apró hullámveréssel búcsúzik tőlem, amellyel fogadott. Ismerem már annyira, hogy tudjam, nem sértődik meg, amiért indulnom kell. Hiszen azt is tudja, hogy visszajövök.