Rásky Miklós - novellák

Vannak dolgok, amelyekről egy tisztességes magyar ember nem nyit vitát. A Himnusz szövegéről, a Balaton északi partjának szépségéről, valamint arról, hogy a brassói aprópecsenyébe nem való zöldborsó. Utóbbi kérdésben az elmúlt évtizedekben sajnálatosan meggyengült a nemzeti egység. Pedig a brassói egyszerű, becsületes étel. Alapesetben sertésszűz, krumpli, fokhagyma, só, bors, némi zsír, esetleg egy kevés paprika, hagyma, netán jófajta füstölt szalonna. Persze a sertésszűznek ára van, amit a magyar háztartások jelentős részében nem feltétlenül fogadnak kitörő lelkesedéssel. Így aztán a jófajta, sovány sertéslapocka vagy comb is tisztességgel helyettesítheti. Elvégre a brassói nem vagyonnyilatkozat, és a sertésszűz használata sem lehet társadalmi felemelkedésünk kizárólagos mércéje. A jó brassói nem a hús kilónkénti árával, hanem az elkészítésével bizonyít. A szalonna pedig különösen tisztességes vendég: nem tolakodik, nem akarja átvenni a főszerepet, csak szépen kisül, megpirul, és a m...

  Nem tudom, mikor szerettem bele a kékbe. Talán még azelőtt, hogy megtanultam volna rendesen megkülönböztetni a színeket, amikor a világ még nem tárgyakból, fogalmakból és pontosan körülhatárolható dolgokból állt, hanem fényekből, illatokból, hangokból, tapintásokból és valami megmagyarázhatatlan, gyermeki bizonyosságból, hogy minden, ami körülvesz bennünket, örökké így marad. A kék mindenesetre hamarabb érkezett az életembe, mint ahogy nevet tudtam volna adni neki. Ott volt a szemem előtt, a bőrömön, a nyári délutánok melegében, a szélben, amely végigsimított az arcomon, és abban a hatalmas, szüntelenül változó víztükörben, amelyet Balatonnak neveznek. Veszprémben születtem, de a Balaton közelsége kezdettől fogva hozzátartozott az életemhez. Nem úgy, mint egy táj, ahová az ember időnként kirándul, hanem mint egy régi, meghitt ismerős, akinek minden arcvonását ismerni véli, aztán egy váratlan találkozáskor mégis rácsodálkozik, mennyire megváltozott. Talán ezért szeretem a kéket. M...

Advent második szerdáján a Duna fölött olyan sűrű, gyöngyházszürke köd ült, hogy a túlpart házai csak időnként bontakoztak ki belőle. Az újpesti öböl környékén, a folyópart új építésű lakóparkjai között még daruk magasodtak, az építkezések állványzatait vékony dér borította, a rakpart mentén pedig sirályok rikoltoztak. Szabolcs a felső emeleti lakás hatalmas ablakain át néha egészen a budai hegyekig ellátott, tiszta estéken pedig szerette figyelni a túlpart apró, aranyszínű fényeit. A lakás modern, kissé loft jellegű volt, sok üveggel, természetes fával, néhány gondosan kiválasztott bútorral. Karácsonyra mindössze egy egyszerű adventi koszorút és egy apró, meleg fényű égősort tett ki. Ennél többre nem is nagyon gondolt. Szabolcs biztonságtechnikai szakemberként dolgozott, ötvenes éveiben járt, és egyedül élt. A lakásában a rend inkább műszaki természetű volt: a számítógépek, tervek, kamerarendszerek és szerszámok mindig a helyükön voltak, a kávéscsészék és a könyvek azonban már kevésbé...

A Kab-hegy tetejét már délután háromkor elnyelte a köd. A torony piros fénye időnként átderengett a szürkeségen, aztán eltűnt, mintha odafönt valaki kedvére kapcsolgatná. A vadászház körül friss hó feküdt, csak Laci sötétzöld, ponyvatetős UAZ-ának széles keréknyomai törték meg az erdei út fehérségét. Laci délelőtt óta rakta a tüzet. Erdész volt, vadász is, a kettőt sosem választotta külön. Azt mondta, az erdőt annak ismerni kell, aki lő benne, a vadat pedig annak, aki őrzi. Az öreg UAZ-zal járt ki az erdőre; abban hordott tűzifát, szerszámot, elejtett vadat, és ha kellett, embert is. Télen pokoli hideg volt benne, nyáron pokoli meleg, a ponyva minden nagyobb kátyúnál megzörrent a fejük fölött, de olyan helyen is elment, ahol más autóval az ember inkább visszafordult. A vaddisznó süldőt pár napja ejtette el a Kab-hegy alatt. Most borókával, babérlevéllel és vörösborral rotyogott a húsa a nagy zománcos lábasban. Márta az ajtóból figyelte, ahogy a férje harmadszor is meghúzza az zweig...